A szervezetek
szociológiai összetevői, nevezetesen a deklarált közös célok, az elérésüket
hivatott program teljesítését szolgáló formális struktúra, a kereteket biztosító
szervezeti működési szabályzat, valamint a hatáskörök, felelősség, a munkavégzés,
és a döntési szintek hierarchiája az egészségügyi intézményekben jellemzően
funkcionálisabb, és egyértelműbb, mint máshol. Ez racionalizálja a
munkavégzést, elősegíti az identitásfejlődést, kiszámíthatóvá teszi a
szervezeten belüli életet.
Az egészségügyi
intézményeknél az informális szerveződés kisebb szerepet játszik, mint máshol,
legalábbis kötöttebbek az ilyen csoportok kialakulásának esélyei. Ez a
szervezet szempontjából előnyös, amennyiben az informális szerveződések gyakran
a hivatalos célok, és eszközök ellenében hatnak. (ez informális jellegük
lényege). Ugyanakkor az egészségügyben dolgozó szakemberek szempontjából
előnytelen, mert beszűkülnek az együttműködési lehetőségek (segítség, tanács,
konzultáció, stb.), bezárulnak a belső társadalmi viszonyok, megmerevedik a
struktúra, ami rontja a szervezet működésének hatékonyságát. Az informális
szerveződések kialakulása ellenébe ható legfontosabb tényezők: a jelentős
társadalmi távolságok az egyes csoportok között, a többműszakos, és egyébként is
sok tekintetben kiszámíthatatlan munkarend: ügyeletek, rugalmas munkaidő,
helyettesítések, a munkavégzés intenzitásának hektikussága, a bizonyos
csoportokban magas a fluktuáció stb.
Az egészségügyi
intézmények meglehetősen zárt rendszert alkotnak. Ez mindenekelőtt olyan
jellemzőkben nyílvánil meg, mint az egészségügyi szakmák igen pontos
körülhatároltsága, az egészségügyi dolgozók társadalmának (elsősorban az
orvosok csoportjának) bezáródó jellege, a végzett munka tartalmának
specializált köre, a kompetenciák, felelősségek, és döntési jogok szigorú
hierarchiája, a munkatevékenység térszerkezetének behatároltsága, a nyelvi
kompetenciák kizárólagossága, bizonyos világkép elemek és életfilozófiai
bensőségessége stb.
Ugyanakkor az
egészségügyi intézményekre jellemző munka rendkívüli nyitottságot feltételez,
és igényel: sokféle beteg a teljes társadalmi vertikumból, multikultúrális
szükségletek, a társadalmi változások következményeinek pontos és azonnali
reagálási szükséglete, az egészség-betegség dimenzión túlmutató személyes
problémák megértésének és kezelésének igénye, permanens késztetés a
rendelkezésre álló ismeretek korszerűsítésére, bővítésére, a szűken értelmezett
gyógyító-ápoló tevékenység kompetenciahatárain jócskán túlmutató készségek,
képességek és hajlandóságok szükségessége, a képviselt Szakterület, szakma,
foglalkozás munkahelyen kívüli megjelenítésének, és művelésének társadalmi, és
személyes igénye, a szociális élet számos vetületének munkatevékenység alá rendelése,
és ennek kényszere stb.
A zártság és
nyitottság e kettősége eleve problematikussá teszi az egészségügyi dolgozók munkáját,
szűkebb és tágabb társadalmi beágyazottságát, és ennek megfelelően identitását.
A modernizáció
(technikai, társadalompolitikai, értékrendbeli, egzisztenciális, életfilozófiai
értelemben)- különböző okok miatt- (gazdasági helyzet, alulfinanszírozottság,
tradicionalitás, szigorú hierarchiai stb.)-lassabb ütemben halad, mint a
társadalomban. Ennek eredményeként nagymértékben diszkrepánssá válik a dolgozók
belső és külső élete. Miközben „civil” életükben folyamatosan szembesülnek a
társadalom modernizációs sajátosságaival, addig munkavégzésükben sokkal nagyobb
szerepet játszik a tradicionalitás, a bevált, ismert, elfogadott eljárások,
technikák, értékek követése.
Újabb
feszültséggócot jelent a valamilyen szinten az egészségügyben is térnyerő
modernizáció a maga új ismereteivel, technikai megoldásaival, sőt szemléleti
módjaival. Közismert, hogy az orvos-és eszségtudomány az elmúlt
évtizedekben-kevés más területre jellemző- dinamizmussal fejlődött.
Ugyanakkor ezek
a vívmányok-éppen az említett más területekkel ellentétben- nem váltak,
válhattak általános érvényű, mindenki által hasznosítható javakká.
Ellenkezőleg,
az új eredmények alkalmazása hosszú ideig csak szűk körben korlátozott
érvénnyel történik.
Az
egészségügynek tehát azzal az anomáliával is számolnia kell, hogy miközben maga
is korlátozottan részesedik modernizáció eredményeiből, ezek a többség számára
nem elérhetők, nem alkalmazhatók.
Az egészségügy
dolgozói nem foglalkozásként, hanem hivatásként vállalják és végzik munkájukat.
Ez azt jelenti, hogy a szokásosnál lényegesen magasabb szintű identitással
viszonyulnak szakterületükhöz, illetve az átlagosnál nagyobb fokú elkötelezettséggel
végzik munkájukat.
Erről egyfelől
az egészségügyi pályára „küldő” jellemző értékrendek: elsősorban az önzetlen,
és a tudomány-orientált értékrend gondoskodnak. Másfelől az egészségügyi
foglakozások társadalmi megbecsültségénekjellemző paraméterei garantálják, hogy
ezt a munkát csak a professzionalizáció legmagasabb szintjével lehessen
tartósan végezni.
A rendkívüli
azonosságtudat és elkötelezettség, mint munkavégzést vezérlő alapelvek
általános elterjedtsége lehetővé teszi, hogy az egészségügyi intézmény, illetve
maga a foglalkozás, a munka világa az átlagosnál jobban elnyomja az individuum
autonomitását, az egyéni elvárások, célok, érdekek és hasznok rendszerét, és
előtérbe helyezze, jelentőségét tekintve felnagyítsa a szervezeti egyén
státusát, szerepvállalását.
Waren Bennis
bürokrácia-anatómiája (Bennis 1965) sok tekintetben fokozottan érvényes az
egészségügyi intézményekre: tekintély-hierarchia, személytelenség az
interperszonális kapcsolatokban, konformitás-elvárások, erős hierarchia,
egyoldali beszűkült kommunikáció, új technológia befogadásának képtelensége,
konfliktusok strukturális jellege, beosztottakkal való bánásmód stb.
A szervezeti kultúra
két összetevője, a magatartási és az interpretációs (magyarázat) mátrix
sajátosan jelennek meg az egészségügyi szervezetekben.
Az előbbiekben
olyan szervezeti jellemzők, amelyek direkt módon meghatározzák a szervezeti
tevékenységet, ide sorolhatók a szervezeti egységekfizikai-térbeli
elrendeződése, az alaptechnológiai sajátosságok, a pénzügyi gazdálkodás elvei,
a vezetői stratégiák, működési szabályok.
Az
interpretációs mátrixba, pedig a szervezeti ideológia alapelvei tartoznak, olyanok,
mint pl. a tagok előfeltevései, a közös értékek és normák, kollektív érzések,
és hangulatok.
Az egészségügyi
szervezetekben egyrészt rendkívül sajátosformát öltenek ezek a kultúraelemek,
olyan specifikummal rendelkeznek, amelyek más szervezeti formában nem fordulnak
elő.
Másrészt az
egészségügyi szervezetek gyakori sajátossága, hogy a magatartási, és
interpretációs mátrix úgy formai, mint tartalmi szempontból meglehetősen
eltávolodik egymástól, diszkrepánssá válik szervezeti kultúra-strukturáló és
főleg integráló szerepük.
Az egészségügyi
dolgozók gyakran nem a magatartási és az interpretációs mátrix bázisán, hanem a
kettő között érzékelik saját szervezeti helyzetüket.
